Vatta

Hatalmas érzés, mikor van fél napod lógatni, elindulsz sötétben, szagolod a hajnalt a nyitott ablakon át… aztán ráébredsz, hogy a hét elején szerelőnél volt a kocsi… az engedély emiatt a konyhapulton, bakker!

Aztán csak odaértünk öcsémmel a brutál ködben, fantasztikusan nézett ki a part és csak a mienk volt. Az ég felé tekintve, érezni lehetett egy kis kékes áttűnésről, hogy a pamacs, melyben állunk nem túl vastag, de bőszen kitartott órákig. Vele pedig a csönd. Az a csönd, melynek részese a cinkék halk pittyegése, a magányos holló torokhangú károgása és a falu túloldaláról fakón felröffenő láncfűrész.

Halk ilyenkor minden, nem reccsen már talpunk alatt az átázott, barna nád és a máskor zizzenő, hullt falevél is elkezd feloldódni a televényben.

Halk, de nem néma. Az majd a mélytél sajátja lesz, azonban most ősz van! Érzik a domolykók is, nincs még itt a kusshadás ideje. Ütögették ám a csalijainkat. Na, nem mondom, hogy zabáltak, de rendszeresen koppantottak nekünk. Rajta is vesztek páran a lassan, ugrasztva húzott halra.

Zsolt, már az ágasban, lecsavart egy combos példányt, szép volt nagyon, dolgoztak egymáson kicsit. Néhány sztárfotó után elindult a hal és öcskös is hazafelé.

Én még újra lesöprögettem a pálya elejét, és nem volt rossz döntés, ugyanis ottfelejtettünk egy tökös halacskát. Alig púposodott a három arasznyi víz felszíne, mégis valahogy megindult a víztömeg. Észre kell venni, majd finoman dobni. Varázslatos ez a sekély vízben történő peca…

Ahogy a csali beesett, libbentettem kettőt rajta és finoman, de határozottan elhúzta. Szépen elrohant kétszer, de felfeküdt végül.

Tökéletes peca volt, abbahagytam hát és a ködön átszüremlő libagágogással elhúztam.