Avarillat

Lassan megszokhatjuk a hosszú meleg őszöket, hetekre színesbe öltözött fákat, októberi szúnyogcsípéseket.

Ezzel konktétan semmi bajom, jót tesz a léleknek, ha nem tépi rongyá a természetet a keleti szél már szeptemberben. Minden nap egy kirándulás az utcákat szegélyező háromszín juharok alatt és a kerti barack is színpadiasan enged csak el egy-egy citromszín levelet.

A halak már más tészta, idén se találom őket a megszokott, év végi helyeiken. Nem értik szegények mi történik, induljon a hajrá, esetleg ráérnek arra még? Azért próbálkozom bőszen, közben pedig fejem felett ballag az ősz.

Még az első lehűlés táján találkoztam Zolival egy egész délelőttös csatornázásra. Miután leverettem a kocsi lengőkarjairól a rozsdát, megláttam vendéglátómat, aki nyilván már csapta a vizet. Szerelés után kicsit bevezetett a csatornarendszerük világába, kicsit összesaraztuk az autót, kicsit többet dumálgattunk és ordenáré módon leiskolázott csukából. Az én betlim mellé ő vagy öt krokeszt pattintott partra. Ráadásul az otrombának tetsző nejlonszatyorcsík-kulcstartó csalijával. Meggyőző volt, vettem a dobozomnak én is… Van mit tanulni Zolitól, de legalább kapásig eljutottam. Jó volt, köszönöm innen is…

Aztán megpróbáltam egyedül is a csukákat. Jó nebulóhoz illően máshol, máshogy. Nem is fogtam egyet se. Azonban a járatlan csatornahálózat közepén belefutottam egy nem csatornás, tíz méternyi ágrengetegbe. Adta magát és úgy is volt. Kövér sügerek uralták a lakótelepet, a tisztásokba ejtegetett DS szereléktől eldobták az agyukat. Tőlük meg én, hiszen mifelénk ritka szép, magashátú példányok tekerték le a finomabb spiccet. Öt órányi peca utolsó húsz perce… Kitartunk a végletekig, ugye srácok?

A domolykók azért már vakaróznak szerencsére. A vízfolyások összerogyó növényzetéből vehemensebben ugranak rá a csalira. Lassan nő az átlagméret is, és a mederben, mintha lenne végre víz. Kellemes órákat értem meg a sárban görnyedve és még új fajt is kézbe vehettem. A szakaszon soha nem látott, erőtől duzzadó tepsifüles domi ugrott a felszíni csalira. Gyorsan ment útjára… A képek is, némi beázást követően.

Aztán ott voltak a mások által haltalannak-haszontalannak ítélt séták. Én soha nem vagyok képes lekukázni ezeket a napokat. Bot nélkül is a végtelenségig ülnék ebben a hangulatban. (Az az araszos bicskacsuka, ami lerágta az utolsó, speckó jászozó csalimat, azért nyelje félre a vizet!)

És persze a finálé, a korona ékszer, a minden évre kijáró arconköpés, egyenesen a nagy öregtől!

A szokásos sütkérező, tényleg halmentes, koppintás nélküli nap. Varázslatos, amint vízközt a sárga levelek sodródva táncolnak. Tétje már semminek nincs, csak feloldódsz a tájban. Autókáztam egyik üres pályától a másikig, dobtam-húztam már az ezrediket. Egy szinte tiltott hosszúságú dobásom a lombok alatt szépen ráfeküdt a vízre. Pont egy vízbe dőlt, de kapást soha nem adó, holt fa mellett. Hagytam süllyedni, egy-két-há, tekertem volna, tunyáskodott azonban a mozgás. Ejnye, hal vagy levél, hát behúztam. Ruggantott kettőt a túlvég, domi gondoltam, de így utólag már tudom, a fejét rázta a beste. Aztán perecelt a bot, zizegett a fék, húztam oldalra. Mire ráfogtam a dobra, már mozgott a fa is, néhány bólintás után, fejem mellett zúgott el a csali. Szűk meder, hosszú pányva, mindig megszívom. Nem tudom kormányozni a halat. A wobbler nem maradt benne szerencsére, csak a tüske bennem. Most megint mennem kell.