Aki nem lógat, ne is fogjék

Nem kényeztetem jelenlétemmel a partot ezen a tavaszon. Költözés, munka, és ha idő lenne, akkor pont annyi plusz víz a mederben, hogy ne találkozzon a csali és a hal.

Azért próbálkoztunk már február végén öcskösékkel. Gondoltam, amíg ők pergetnek én lesepregetem az utóvizet egy könnyű úszóssal a partszéli visszaforgókban. Annyi volt a bibi, hogy a többletvíz eltakarította a meglassuló forgókat, a három grammot pedig bármennyire is húztam össze, az persze fellibbent az égig. Így aztán elsétálgattam az úszóm mellett, idegesen belerángatva az álkapásokba.

Néhány órára rá helyet és botot váltottunk. Zsolt ráült egy kiló etetőanyagos csontiszórásra a botommal, én pedig nekiveselkedtem a pergetésnek. Érintésem se volt, a csalikat viszont szépen kezdtem elhagyogatni. A tizenhatos mono úgy szakadt mintha nullanyócas lett volna, ráadásul hasadt szépen, hosszában. Ilyet még nem láttam, pedig ismert márka és nem lett szétnyúzva. Nem tudom hány éve rohadhatott egy frekventált bolt polcán, mire rátukmálták testvéremre. Szóval elment a kedvem, Tomi után bandukoltam és kibickedtem egy sort. Épp egy fontos metafizikai problémát tárgyaltunk ki, mikor odavert szerencsétlennek a hal, ő pedig téli reakcióidővel bukta el. Teljesen maga alá került. Erőltette még vagy öt percig a területet, sok dicsőséget nem jósoltam neki, de igaza lett és kirángatott végül egy apró, becsületmentő domolykót.

Zsolt ellenben kipörgette a gyümikosarat. Nyolc gyönyörű bodorkát egerészett össze, a diamant pedig jászként csillogott a terítéken (meg ilyenek….).

 

Március közepén leugrottam újra, bár semmi nem klappolt. Hűvös volt, a magas víz csúnyán húzott, ennek ellenére pár siheder tivornyázott a víztetőn. Le is szedegették a beesőket. (Sajnos a kormorán hadsereg már az apró vizeket sem kíméli, halaimat sebek borították.) Legalább pikkelyt láttam közelről és kiteljesedhetett minden elvonási tünetem hazafelé.